14. fejezet

Airl átnézi az interjúk átiratait
(MATILDA O’DONNELL SZEMÉLYES FELJEGYZÉSEI)

“Röviddel azután, hogy befejeztem az előző Airl-lel készített interjúm elmondását a gyorsírónak, sürgősen behívtak a bázis parancsnokának irodájába. Négy igencsak felfegyverzett katonai rendőr kísért. Amikor megérkeztem, megkértek, hogy foglalj ak helyet egy óriási, rögtönzött irodában, amelyet egy konferencia asztallal és székekkel rendeztek be. Az irodában sok magas rangú személy volt, akiket számos alkalommal láttam “a galériában”. Néhányukat felismertem, mert ismert ember volt. Bemutattak ezeknek az embereknek, akik közt ott voltak az alábbiak: Symington, a hadsereg légierejének titkára, Nathan Twining tábornok, Jimmy Doolittle tábornok, Vandenberg tábornok és Norstad tábornok. Legnagyobb meglepetésemre Charles Lindbergh is az irodában volt. Symington titkár elmagyarázta nekem, hogy Mr. Lindberg az USA légierejének vezető munkatársainak konzultánsaként volt ott. Sok más ember is volt a szobában, akit nem mutattak be. Gondolom ők valamelyik ügynökség tisztjeinek vagy ügynökeinek személyes segédei voltak.

Ez a hirtelen figyelem, nem csak a titkárok és tábornokok részéről, hanem olyan világhírű emberek, mint Mr. Lindbergh és Doolittle tábornok részéről ráébresztett arra, hogy mások szemével nézve milyen rendkívül fontos szerepet játszom Airl “tolmácsaként”. Eddig nem igazán voltam ennek tudatában, csak egy periférikus értelemben. Gondolom ez azért volt, mert annyira el voltam merülve a rendkívüli helyzet részleteibe. Hirtelen elkezdtem megérteni a szerepem nagyságrendjét. Azt hiszem ezeknek az embereknek a jelenléte a megbeszélésen részben annak volt köszönhető, hogy nyomást gyakoroljanak rám ezzel a ténnyel. A titkár utasított, hogy ne legyek ideges. Azt mondta nem vagyok semmilyen bajban. Megkérdezett, hogy mit gondolok, válaszolna-e az idegen egy általuk készített kérdés listára. Elmondta, hogy nagyon lelkesek azt illetően, hogy még több részletet megtudjanak Airl-Iel, a repülő csészealjjal, a Domain-nel és számos más tárggyal kapcsolatban, amelyet Airl tárt fel az interjú átirataiban.

Természetesen főleg a katonai biztonságra és a repülő csészealj megépítésére irányuló kérdések érdekelték őket. Elmondtam nekik, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy Airl nem gondolta meg magát azt illetően, hogy kérdésekre válaszoljon, mivel semmi nem történt, ami miatt megbízna a galériabeli emberekben. Megismételtem, hogy Airl már mindent kommunikált, amit szándékában állt és amit szabad volt elárulnia. Ennek ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy kérdezzem meg újra Airl-t, hogy válaszolna-e kérdésekre. És ha a válasz továbbra is az, hogy “Nem”, akkor kérdezzem meg, hajlandó-e átnézni az interjú “fordításaim” írott példányait. Azt akarták tudni, hogy Airl igazolja-e, hogy a megértésem és a fordításom az interjúkról helyes. Mivel Airl igen folyékonyan tudott olvasni, a titkár megkérdezte, hogy megengedné-e nekik, hogy ők maguk figyeljék, miközben Airl az átiratokat olvassa, és hitelesíti, hogy azok helyesen vannak átírva. Azt akarták, hogy az átirat egy példányára írja rá, hogy a “fordítás” helyes-e vagy sem, és fűzzön megjegyzést bármihez, ami nem lenne pontos az átiratokban. Természetesen nem volt más választásom, mint engedelmeskedni a parancsoknak, és pontosan azt tenni, amit a titkár kért. Adtak egy példányt az átiratokból, egy aláírási lappal, amit meg kellett mutatnom Airl-nek. Miután Airl végez az áttekintéssel, azt is elrendelték nekem, hogy Airl írja alá a fedőlapot, tanúsítva, hogy minden általa módosított fordítás az átiratokban helyes.

Úgy egy órával később be léptem az interjúszobába, ahogy utasítottak, az interjú átiratainak másolataival és az aláírási lappal, hogy odaadjam Airl-nek, miközben a galériabeliek, beleértve a tábornokokat (és feltételezem Mr. Lindberget is) és másokat, a galériaszoba üvegablakán át néztek. A szokásos székemhez mentem, úgy másfél méterre Aid-lel szemben ültem. Megmutattam neki a borítékot az átiratokkal, és végigvettem vele az utasításokat, amelyeket a titkártói kaptam, telepatikusan. Airl rám nézett, és ránézett a borítékra, anélkül, hogy elfogadta volna. Airl azt mondta: ” Ha te elolvastad ezeket és a te megítélésed szerint helyesek, akkor nincs szükség rá, hogy én is átnézzem ezeket. A fordítások helyesek. Megmondhatod a parancsnokodnak, hogy hűen továbbítottad a kommunikációnk felvételét.” Biztosítottam róla Airl-t, hogy elolvastam az átiratokat, és hogy azok pontos felvételek mindarról, amit az átirat gépelőjének elmondtam. “Akkor alá fogod írni a fedőlapot?” – kérdeztem.

“Nem, nem fogom” – mondta Airl. Megkérdezhetem, hogy miért nem?” – feleltem. Egy kicsit zavarodott voltam, hogy miért nem hajlandó megtenni egy ilyen egyszerű dolgot. “Ha a parancsnokod nem bízik a saját személyzetében, hogy az becsületes és pontos jelentést tesz neki, akkor milyen bizalmat fog neki nyújtani az én aláírásom a papíron? Miért bizna egy jelben egy papíron a Domain tisztjétől, ha nem bízik a saját, lojális személyzetében?” Nem igazán tudtam mit mondjak erre. Nem tudtam vitába szállni Airl érvelésével, és nem is tudtam erőltetni, hogy írja alá a dokumentumot. Egy percig ültem a székemben, azon tűnődve, hogy mit tegyek következőnek. Megköszöntem Airl-nek és mondtam neki, hogy ki kell mennem, hogy további utasításokat kérjek a feletteseimtől.

Az átiratokat tartalmazó borítékot az egyenruhám kabátjának belső zsebébe tettem és elkezdtem felkelni a székről. Abban a pillanatban kivágódott a galériaszoba felőli ajtó! Öt állig felfegyverzett katonai rendőr rontott be a szobába. Egy fehér laboratóriumi köpenyt viselő férfi követte őket szorosan. Egy kis kocsit to It, amely egy doboz alakú gépet szállított, sok számlálóval az elején. Mielőtt reagálhattam volna, két katona megragadta Airl-t és odaszorította őt a karosszékbe, amelyben az interjúink első napjától kezdve ült. Két másik katona az én vállam ragadta meg, és visszanyomtak a székembe és ott tartottak. Az ötödik katona közvetlenül Airl-Iel szemben állt, és egyenesen rá szegezte a fegyverét, másfél méterre a fejétől. A laboratóriumi köpenyes férfi gyorsan Airl széke mögé kormányozta a kocsit. Ügyesen egy kör alakú fejpántot helyezett Airl feje köré, és visszafordult a kocsin lévő géphez. Hirtelen azt kiáltotta: “Tiszta!” A katonák, akik Airl-t tartották, elengedték őt. Abban a pillanatban azt láttam, hogy Airl teste megmerevedik és reszket. Ez úgy 15-20 másodpercig tartott. A gép működtetője elfordított egy fogantyút és Airl teste visszapottyant a székre. Pár másodperc múlva újra elfordította a fogantyút, és Airl teste reszketett, mint korábban. Még számos alkalommal megismételte ugyanezt. Én a székemben ültem, a katonák mindvégig lefogtak. És nem értettem mi folyik.

Megrémített és odaszögezett, ami történt. Nem tudtam elhinni! Pár perccel később még néhány fehér laboratóriumi köpenyes férfi lépett a szobába. Röviden megvizsgálták Airl-t, aki most kedvetlenül süllyedt bele a székbe. Motyogtak néhány szót egymásnak. Az egyik férfi integetett a galéria ablakába. Két gondozó azonnal egy guruló hordágyat tolt be a szobába. Ezek a férfiak átemelték Airl ernyedt testét a hordágyra, lekötözték őt a mellkasán és a kezein keresztbe, és kigurították a szobából. A katonák azonnal kikísértek engem az interjúszobából és egyenesen a szobámba vittek, ahol rám zárták az ajtót és a katonák az ajtómon kívül maradtak őrségben. Úgy félóra múlva kopogtak a szobám ajtaján. Amikor kinyitottam, Twining tábornok lépett be, a gépet működtető fehér laborköpenyes férfivel. A tábornok úgy mutatta be őt nekem, mint Dr. Wilcox. Megkért, hogy kövessem őt és a doktort. A katonák kíséretében elhagytuk a szobát. Számos kanyar és forduló után a komplexumban egy kis szobába léptünk, ahová Airl-t a hordágyon gurították. A tábornok azt mondta nekem, hogy Airl-t és a Domain-t nagyon nagy fenyegetésnek tekintik az Egyesült Államokra nézve. Airl-t “mozdulatlanná” tették, hogy ne tudjon elmenni és visszatérni a bázisára, ahogyan az interjúban elmondottak szerint tett volna. Nagyon súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelentett volna megengedni Airl számára, hogy jelentse azt, amit a bázison eltöltött idő alatt megfigyelt.

Tehát arra az elhatározásra jutottak, hogy ennek megakadályozására döntő lépések megtétele szükséges. A tábornok megkérdezte értem-e, hogy ez miért volt szükséges. Azt mondtam igen, bár a legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy ez egy kicsit is szükséges volt, és egyáltalán nem értettem egyet az Airl-Iel és velem szembeni “meglepetés támadással” az interjú szobában! Azonban erről nem mondtam semmit a tábornoknak, mert nagyon féltem, hogy mi történne Airl-lel és velem, ha tiltakoznék. Dr. Wilcox megkért, hogy közelítsem meg a guruló hordágyat, és álljak oda Airl mellé. Airl tökéletesen nyugodtan és mozdulatlanul feküdt az ágyon. Nem tudtam megmondani, hogy vajon életben van-e vagy sem. Sok más, fehér laborköpenyes férfi, akikről feltételeztem, hogy orvosok, állt az ágy túloldalán. Egy megfigyelő eszköz két részét csatlakoztatták Airl fejéhez, karjaihoz és a mellkasához.

Az egyik eszközt fel ismertem a sebészeti nővér képzésem alapján, egy EEG gép volt, amelyet az elektromos tevékenységek mérésére használnak. A másik eszköz egy szokásos kórházi szobai, életjeleket mutató monitor volt, amelyről tudtam, hogy hasztalan lesz, mivel Airl-nek nem biológiai teste van. Dr. Wilcox elmagyarázta nekem, hogy egy sor “enyhe” elektrosokkot adott Airl-nek, megpróbálva őt elég ideig megfékezni, hogy a katonai elöljáróknak legyen idejük kiértékelni a helyzetet és eldönteni mit tegyenek Airl-Iel. Megkért, hogy telepatikus úton próbáljak kommunikálni Airl-lel. Többször is megpróbáltam, de nem tudtam semmilyen kommunikációt érzékelni Airl-től. Még csak azt sem tudtam érzékelni, hogy vajon Airl a szobában van-e egyáltalán. “Azt hiszem bizonyára megölték őt” – mondtam az orvosnak. Dr. Wilcox azt mondta megfigyelés alatt fogják tartani Airl-t, engem pedig megkérnek, hogy később jöjjek vissza és próbáljak újra kommunikációba kerülni Airl-Iel.”